Vásárhelyi család

Csupán az emlék maradandó.” (Vásárhelyi Vera)

 

A Vásárhelyi família az Aranybulla társadalmában gyökerező Bács megyei család, ősi fészkük a Tisza torkolatánál fontos átkelőhely, Kisdivásárhely volt. Egyik leszármazójuk Vásárhelyi András minorita szerzetes, kinek 1508-ban írt Szűz Mária éneke, a magyar nyelvű költészet első teljes szövegű emléke. A mohácsi vész után Szatmár s Beregbe húzódtak fel, 1630 táján Báthory Zsófia ecsedi várának egy Vásárhelyi volt a várnagya. Az ő utódai kerülhettek Beregbe, 1669-ben a Borzsova – vidéki Bene községben Vásárhelyi Ferenc már birtokos nemesember, felesége nemes Kozma Katalin. A família leszármazása tőle szakadatlan. Nemesi előnevüket Kézdivásárhelyi jelöléssel használták s használják.

A 19.század közepén fiágon kihalt idősebb águkon találjuk a fiutód nélküli Vásárhelyi Pált (1795-1846), a Vaskapu és Tisza-szabályzó mérnököt, a MTA tagját. A terjedelmes aradi főág megalapítója Vásárhelyi Márton (felesége nemes Jeremiás Sára) rekatolizált, leszármazói máig a római katolikus vallás követői. Unokájának, Vásárhelyi János (1758-1837) kir.tanácsosnak, aradi híres alispánnak, Simándi Bánhidy Annával kötött házassága (1799) nyitott utat a megye nemesi elitjéhez, és nyerte felesége kezével Lőkösházát. Vásárhelyi János nagyértékű könyvtárat gyűjtött, behatóan foglalkozott az irodalommal s művészetekkel, önmaga is írt novellákat. Fiának, Vásárhelyi János (1800-1843) csanádi alispán, szabadelvű követnek, László nevű utódával (1840-1904) kezdődően a lőkösházi földbirtokos apák és fiúk, jeles közéleti szereplők, országgyűlési képviselők. Így Vásárhelyi László és fia, József (1868-1922), József fia: András, - utóbbi Vásárhelyi Vera édesapja.

Kézdivásárhelyi Vásárhelyi András (*Lőkösháza,1895.08.22. † Róma,1981.10.16.) lőkösházi földbirtokos, Csanád – Arad – Torontál k.e.e. vármegyék Törvényhatósági Bizottság örökös tagja, országgyűlési képviselő, Aradon, 1920.március 1-én vezette oltár elé mácsai Csernovics Esztert (*Arad,1900.03.01. † Budapest,1957.04.23.).

A görögkeleti hitvallású mácsai Csernovics família felmenői között találjuk Csernovics Arzén ipeki pátriarkát, ki a 17.században negyvenezer szerb családdal menekült a török elől Magyarországra. Egy másik felmenő, Péter gróf temesi főispán, ki Kossuth Pesti Hírlapját pénzelte, és a családi krónikák szerint 1849-ben ő szöktette ki az országból hintaján a menekülő kormányzót. Vásárhelyi Vera anyai dédapjának (Csernovics György) nővére, Csernovics Emília, az aradi vértanú Damjanich János tábornok felesége volt (nem születtek utódaik), özvegyként a pesti jótékony nőegyletek élén állt. A jogi végzettségű nagyapa, Csernovics Diodór (*Arad 1857 † Bp.,1924), 1918-ban menekült családjával Budapestre. Felesége, kádári báró Duka Olga (1874-1934) Pesten trafikot nyitott, özvegyként ez volt egyedüli anyagi forrásuk; Horthy kormányzó felesége, jószási Purgly Magdolna, még Aradról volt jó barátnője, Pesten is tartották a kapcsolatot. Csernovics Didórnak és báró Duka Olgának 3 leánya született: Eszter, Erzsébet és Judit. Csernovics Erzsébet a pesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, Szőnyi István tanítványa is 1 évig, majd írással foglalkozott. Kádár Erzsébet írói néven 1936-ban megnyerte a Nyugat novellapályázatát, 1940-ben Babits Mihálytól vette át a Baumgarten-díjat. Egyetlen kötetet publikálhatott (Harminc szőlőskosár c. novelláskötet,1944), mert fiatalon, 1946-ban meghalt. Csernovics Judit a pesti Zeneakadémiára járt, kiválóan hegedült, de anyagi okokból abba kellett hagynia a tanulmányait. Értékes hegedűjét egy bombától megvakult 12 éves zsidó gyermeknek ajándékozta. Szép hölgy volt, sokan udvaroltak neki, így pl. Illés Endre is. Férje dr.Vajda Ödön († 1946) lett, a főváros egyik vezető ügyvédje, kinek első felesége a Nemzeti Színház híres színésznője, Bajor Gizi volt. Válásuk után testvéri – baráti kapcsolatban maradt volt férjével, a második feleséggel s annak családjával. Az elsőszülött lányt, Csernovics Esztert vette nőül kézdivásárhelyi Vásárhelyi András. Házasságukból 2 gyermek született: Veronika (dr.Kállay Kristófné) és Miklós (*Lőkösháza 1921 † New Rochelle N.Y. 2005), aki Keszthelyen a Gazdasági Akadémián szerzett oklevelet, 1955-ben az USA-ba emigrált, kiváló genealógus volt, 1960-tól máltai lovag.

G y e r m e k – é s i f j ú k o r

A római katolikus hitű kézdivásárhelyi Vásárhelyi Veronika Lőkösházán született 1920-ban, Skorpió havában, november 15-én. Apja szép tornácos kúriája egy pusztán állott (legközelebbi falu 12 km-re), a birtokon s a gondozott tanyán kívül nem volt más lakott hely körülöttük, csak az állomás, - amely egyszersmind határállomás is volt Magyarország és Románia között. Szülőházának emléke haláláig elkísérte: a vadszőlővel futtatott kúria, a ház sarkán lángoló aranyeső bokrok, a nagy udvar nyárfasorokkal és fenyvessel, a gyümölcsös és veteményeskert, a szőlőskert, a méhkaptárak, a baromfiudvar, a lovak s tehenek, a zsemleszínű magyar vizslák, spanielek, dakszlik. Boldog és gondtalan, harmonikus gyermekkora volt, amelynek megismételhetetlen békéje, biztonsága, a soha ki nem hunyó emlékek jelentették számára az emigrációs években a kapaszkodót, s amit számos elbeszélésében is megörökített.

Apjától -testvérével együtt- mindent megkapott amire szüksége volt, az apjuk szűkbeszédű, jó humorú, csöndes ember volt, - életük az édesanya körül forgott, ő volt a lelke mindennek. „Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, - szülők, nevelők feszes istrángján tartva”. Kutyák és lovak, állatok közt éltek, közeli barátként szerették azokat, s ami a legfontosabb volt számukra, a természetben, szabadon nőhettek fel. Mindennapi lőkösházi életüket szertartásszerű események szabályozták, amelyeknek megvolt a maguk nemzedékről-nemzedékre szálló íratlan törvénye: a nagymosás a cigányok faragta barna mosóteknőben, a kenyérsütés, a tarhonyakészítés, a mézpergetés, a disznóölés és disznótor izgalmas eseményei.

Az elemit magántanulóként végezte otthon egy tanító irányításával. Majd Budára, a sashegyi francia apácákhoz került bennlakónak, a Notre Dame de Sion intézetbe, az ország egyik legelőkelőbb zárdájába. Amilyen szabad és boldog volt Lőkösházán, olyannyira rabnak érezte magát az intézetben. Nélkülöznie kellett a számára legfontosabb életelemeket, a derűt, a meghitt, biztonságot nyújtó családi fészket, a fesztelen vidéki életet, a természet világát. Már gyermekként minden idegszálával érezte a természet legapróbb rezzenéseit, csodálta színeit, szépségét, a „térdig érő húsos füvet, a melegtől párolgó földet, az erdők-mezők virágait, állatait”. Szenvedett a ridegségig eltúlzott intézeti szabályoktól, lelki erőszaknak tartotta azokat. Egy ír apáca (Marie) vette pártfogásába, „neki köszönhettem, hogy nem tévesztettem össze Istent egy elavult, szűklátókörű nevelési módszerrel”. Az intézetben kötött egy életre szóló barátságot kaposmérei Mérey Györgynével (szül. báró Ulmann Erzsébet), osztálytársa volt.

17 éves, az intézet utolsó osztályát végzi, amikor édesanyja kíséretében egy pesti osztálytársnőjénél rendezett teadélutánon megismerkedett Kállay Kristóffal, „egy erősszemöldökű, komolyarcú, magas fiatalemberrel, s amikor kezet szorítottam vele, töretlen biztonsággal tudtam, hogy vele, egyedül vele tudom elképzelni az életemet. Vannak ilyen egyedülálló és döntő pillanatok, amikor eldől egy ember sorsa. A teadélután után Kristófot azonban elnyelte a világ, sokáig még csak nem is hallottam róla.”

1938 júniusában lámpalázasan vizsgázott, az eredménye nem érdekelte, dacos volt és türelmetlen, repülni szeretett volna az intézetből. Az érettségi után búcsú nélkül vágta be maga mögött a zárda nehéz tölgyfakapuját. 1938 őszén, a radványi Károlyi kastélyszállóban töltött egy éjszakát Csernovics Judit nagynénjével a visszacsatolt Kassa felé utazóban, itt találkozott újból Kállay Kristóffal. Ettől kezdődően amennyi időt csak lehetett, együtt töltöttek. Még a Pázmány Péter Egyetemre is elkísérte, és kedvéért végighallgatta az „unalmas jogi, és államtudományi előadásokat”. Tulajdonképpen titokban találkoztak, mert mindkettőjük családja túlságosan fiatalnak tartotta őket egy elkötelező kapcsolatra.

E l j e g y z é s t ő l a z e m i g r á c i ó i g

1940. januárban Kállay Kristófot Párizsba helyezték külkereskedelmi szolgálatra, apja májusban rendelte innen vissza, amikor a németek már 40 km-re voltak a francia fővárostól. 1941-ben lépett szolgálatba a Külügyminisztériumban, - s ekkor komolyan elhatározták hogy összeházasodnak, csak előbb Kállay Kristófnak meg kellett szereznie a családja, és a Külügyminisztérium engedélyét a nősüléshez.

Az eljegyzés 1942. április 30-án volt hivatalos vacsora keretében a Sándor – palota nagy ebédlőjében, amikor az édesapa, dr.Kállay Miklós, már miniszterelnök, Kristóf fia pedig, az ő magántitkára. „A vacsorát anyósom rendezte Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár segítségével, ahol a kormányzói pár, a kormányzóhelyettes és felesége, néhány miniszter, barát és rokon volt jelen a két családon kívül. Szüleim azonban kikötötték, hogy az esküvő Lőkösházán lesz, szűk családi körben. Minden eljegyzés két főszereplője az eljegyzendő pár. A mi esetünkben a protokoll miatt másként alakult a helyzet. Még csak egymás mellé sem kerülhettünk, mivel a kormányzót és feleségét illette a főhely. Szomszédom Horthy István volt, Kristóf Horthy Ilona mellé került, az asztal túlsó oldalára. Az ünnepi, de szerény vacsora étlapját a kettőnk fényképe díszítette. Kristóf a vacsora előtt húzta ujjamra az eljegyzési gyűrűt, és egy aranypántot kapcsolt a csuklómra.”

Az esküvő 1942. július 16-ra volt kitűzve. Mint megbolygatott méhkas zúgott a lőkösházi tanyavilág, a cselédasszonyok frissen meszelték házuk falát. A kertből fölhozott rózsákkal, szegfűkkel, liliomokkal, borsóvirágokkal és tátikákkal díszítették fel a kúriát, a kápolnát rózsákkal és szegfűkkel. „Anyával Pesten már megvettük a kelengyét – de a lenvászon fehérnemű, a herendi porcelán, a címeres ezüst, a kézzel varrt és kikézimunkázott asztalnemű alig volt az enyém. Legtöbbjét elvitték az országot 1944-ben megszálló SS katonák, ami megmaradt, később „elzabrálták” az oroszok.” A hófehér menyasszonyi selyemruha a pesti Józsa-szalonban készült, a hosszú menyasszonyi fátyol a mirtuszkoszorúval a Kató kalapos-szalonban, a fehér selyemcipő a Váci utcában a Kovács-műhelyben. A menyasszonyi csokor szegfűkből, fréziákból és narancsvirágokból állott, hosszú fehér szalagját mirtuszvirágok díszítették. A menyasszonyt Gellér Terus, édesanyja szobalánya öltöztette, egy Győr melletti faluból való parasztlány, „nagycsontú, sovány, jóhumorú, négy évvel idősebb tőlem, ki úgy hozzánőtt az emigrációban az életemhez, mintha testvérem lenne, félelmet nem ismerő, vakmerő természetével később sok nehéz helyzetemben a segítségemre volt.”

A vőlegény, Miklós öccsével autón érkezett a nagy napra, a miniszterelnöki örömszülők a LÉL nevű miniszterelnökségi különvonattal, 16-án reggel. Kállay Kristóf, a fehér selyemdolmánya fölött meggypiros mentét viselt, nyestprém díszítéssel, kócsagtollas fövegét kezében tartotta. A szertartások előtt az udvaron a kúria előtt, a Magyar Távirati Iroda kiküldöttje hivatalos fényképeket készített.

A szűk családi körben, 11 órától tartott polgári esküvő a kúriában zajlott, Ferenczy Béla, Csanád-Arad-Torontál k.e.e. vármegyék alispánja eskette őket. Az egyházi esküvőt 12 órától, a közeli családi kápolnában tartották, az eskető pap a Kállayak régi szabolcsi barátja, Marnó Gyula főesperes, rk.plebános volt, „romantikus lélek, több magyar nótát ő zenésített meg, többek között a Mit susog a fehér akác c. műdalt.” Esküvői tanuk: gróf Pongrácz Kálmán tiszaeszlári földbirtokos, és báró Urbán Gáspár főispán, pusztakengyeli földbirtokos.

Minden menyasszony álma a nászút. Vásárhelyi Veráé Velence volt, „de apósom leintett. Háború van, a miniszterelnök fia és menye nem mehetnek külföldre nászutazni. Menjünk a Kárpátokba, s ott Kristóf megkapja első medvéjét.” Salánkon, Visón és Rahón töltöttek két hetet, amit az ifjú feleség nem kifejezetten élvezett, férje vadászatai miatt.

Budapesten, a Sándor u. 10-ben béreltek lakást, elegánsan berendezték. Házasságuk első 2 éve egybeesett dr.Kállay Miklós miniszterelnökségével, s így tulajdonképpen nem volt magánéletük, alig látták egymást. Kállay Kristóf korán reggel a miniszterelnökségre ment kocsiján, és csak későn, sokszor éjfélkor tért haza. Délben általában Vera asszonyért küldték a hivatali kocsit, fölment ebédelni a Sándor – palotába. Az ebédeken követek, miniszterek, hivatalos meghívottak vettek részt, így hallgatólagos résztvevője volt a beszélgetéseknek, sok mindenről értesült, apósa 1-1 igen bizalmas iratot vele gépeltetett, - de őt a politika nem érdekelte. A Sándor utcai lakás akkor telt meg élettel, amikor 1944. január 5-én kora reggel a Fasor-szanatóriumban megszületett András fiúk (keresztanyja Horthy Istvánné), - Vera asszony minden percét az Anyaságnak szentelte.

1944. március 18-án éjjel Kállay András testőr főhadnagy, Kállay Kristóf testvére, felrendelte őket a Sándor – palotába, mert már bizonyos volt, hogy a németek megszállják az országot. Sebtében összepakolt kis csomaggal éjfélkor már a miniszterelnökségen voltak. Március 19-én reggel 6-kor az SS-ek elzárták a palota kijáratait, majd jelentették, hogy Weesenmayer kéreti a követségükre Kállay Miklóst és családját, „hogy biztos helyre szállítsák”. Később bebizonyosodott, hogy Németország lett volna ez a hely. Ekkor egy földalatti alagúton -ami a Várral volt összekötve- erőltetett tempóban szaladtak valamennyien a középkori folyosókon, 300 lépcsőn kellett futva felkapaszkodniuk, mert minden perc drága volt. Amikor felértek a Várba, a kormányzó és felesége már várta őket, s egy lakosztályt bocsátottak Kállay Miklós és családja rendelkezésére. A 2 és ½ hónapos András szájából a szaladás közben kiesett a gumicuclija, ennek sajnálatos következményei lettek. Két álló napon át egyfolytában bömbölt a cuclijáért. Hiába adtak neki egy másikat, neki csak a szétrágott régi kellett, az állandó gyereksírás nem tett jót a család pattanásig feszült idegeinek. Kállay Miklós nem akarta megnehezíteni a kormányzó helyzetét, ezért március 20-án telefonált Kececi török követnek, és menedékjogot kért tőle. Egy földalatti folyosón s kis udvaron kijutott a Várból, ahonnan egy autón Fáy András menekítette a rózsadombi török követségre. Ismert, hogy 1944. november 19-én innen hurcolták el az SS-ek és a nyilasok, felesége pedig 1945. február 7-én a követségen szörnyethalt egy bomba aknaszilánkjától.

Horthy kormányzó közbenjárására, Kállay Kristófnak és családjának a németek kényszerlakhelyet jelöltek ki Bikolon (Süttő mellett, apai nagynénje kúriáját), azzal a feltétellel, hogy nem hagyhatják el, és Kállay Kristóf nem keres összeköttetést sem apjával, sem mással. 1944. október 9-én –egy testőr figyelmeztetésére- beszöktek Budapestre. Vera asszony a karon ülő fiával hamis papírokkal, mint Vasvári Veronika a törvénytelen gyermekével, ismerősöknél, óvóhelyeken rejtőzködött. Kállay Kristóf előbb Gecső Bözsi ismert rádió bemondónőnél bújt meg, innen az Üllői úton a maristáknál, majd a Horánszky utcai ciszter rendház padlásán rejtőzködött, ahol gerendákon feküdt az ott bujtatott zsidókkal együtt, a nyilas házkutatások idején. A jezsuiták beöltöztették, és Kalmár Károly menekült erdélyi pap néven hamis okmányokkal látták el. A Veress Pálné utcában egy pincében bujkált, amikor egyszer megkérték, hogy misézzen. Kínjában azt válaszolta, hogy büntetésből eltiltották egy időre a misézéstől. Még jó darabig reverendában járt, hogy az oroszok el ne vigyék malenkij robotra.

1945. február közepén csikorgó hideg télben, nyitott teherautón, Pestről Debrecenbe vitte Kállay Kristóf a családját, innen szekéren Kállósemjénbe, az ottani kúriájukba. Apja ugyanis a semjéni kúriát s birtokokat majdan Kristóf fiának kívánta örökségül hagyni, s aki ezért számba kívánta venni atyai jussát. 1945. karácsony és újév között Kristóf kiszökött Bécsbe egy vöröskeresztes kocsival, itt meghallotta hogy apja Capri szigetén van, s ekkor véglegesen eldöntötte, hogy emigrálnak. Vera asszony a semjéni hónapok alatt végig betegeskedett, 1946. március végén már Pesten, édesanyja orvoshoz vitte, aki szívizomgyulladást állapított meg az öthónapos terhes asszonynál, és 1 hónap szigorú fekvést rendelt. Ezt nem lehetett teljesíteni, mert 1946. április 14-én, virágvasárnap este 8 órakor egy autón elindultak a határhoz. 300 dollárjukba került az embercsempész. Velük szökött az ő hűséges Gellér Terusuk is. Csak a legszükségesebbeket vihették magukkal: törülközőt, lepedőt, pelenkákat, egy szatyorban élelmet, - ez mentette meg őket Bécsben az éhhaláltól. Minden vagyonuk a kis András pelenkájába rejtett 2 napóleon arany volt, amit Kristóf egy megbízhatónak vélt olasszal később el akart adatni, de sem a pénzt, sem az olaszt soha többé nem látták. Április 15-én hajnal 5 órakor érkeztek meg Bécsbe, április 21-én indultak tovább hálókocsival, autóbusszal (1-1 pihenőnap beiktatásával), és május 1-én reggel érkeztek meg Rómába, ahol dr.Kállay Miklós várta az ő „pompás kis családját”; május 3-án Nápolyból hajóval jutottak el Capriba, és itt az exminiszterelnök bérelt villájában (Villa Chiara) leltek otthonra.

E m i g r á c i ó s é v e k

Dr.Kállay Miklós villájában élénk társadalmi élet folyt, szerteágazó levelezést is folytatott, a leveleket Vera asszony gépelte. 1946. augusztus 7-én hajnalban a nápolyi kórházban megszületett ifj.Kállay Miklós. Szülés után Vera asszonynak hosszú heteken át igen magas láza lett, megröntgenezték, s egy foltot találtak a tüdején, súlyosan üregesedő, cavernás tbc. (Anyai dédanyja és nagyanyja tbc-ben hunytak el, így vélhetően génjeiben hordozta a betegséget.) Nem szoptathatott, újszülött Miklós gyermekét s 2 éves András fiát nem engedték a közelébe. Ekkor még nem volt penicillin, beteg tüdejének pumpálással való összelapítása volt az egyetlen gyógymód, a pumpálás hónapokon át tartott. Egy évig fulladozott, amíg a szervezete valamelyest hozzászokott az állandó oxigénhiányhoz. 3-4 hónapos szanatóriumi kúrákon, hegyi pihenőkúrákon vett részt, s 8 évig tartott, amíg úgy-ahogy meggyógyult, - s bármennyire is szeretett volna egy harmadik gyermeket, nem szülhetett. 1951-ben Amerikába szerettek volna kivándorolni, de tbc-je miatt nem kapott beutazási vízumot. Majd viszonylag hamar megjelentek nála a szintén anyai ágú betegségek, a magas vérnyomás, és a mind súlyosabbá váló reumatikus bántalmak is. Kímélő életmódra szorult, a hűséges Terus a gyermekek nevelésében, a háztartásban minden gondot levett a válláról. Nagyon hitt az alternatív gyógymódokban, több természetgyógyász is kezelte.

1949. májusában apósa, a Rómától 22 km-re fekvő Castelgandolfóban egy emeletes, szép villát vásárolt, körülötte tó s gyümölcsös, a család ide költözött át Capriról. Vásárhelyi Vera azonban önálló családi életre vágyott, 1951. augusztusában apósáék nélkül beköltöztek egy római bérelt lakásba, s megkezdték a 45 évig tartó római életüket. (Dr.Kállay Miklós 1953. decemberében áttelepült New York-ba második feleségével, Fényes Mártával.) Magyar állampolgárságukról sohasem mondtak le, de 1956-ban osztrák állampolgárságot is nyertek.

Kállay Kristóf és családja az emigráció első 6-7 évében igen nehezen, és csak Dr.Kállay Miklós szerény anyagi támogatásából élt. Az ifjú családfő minden lehetőséget igyekezett megtalálni az üzleti életben a vállalkozások körül, de ezek többnyire tiszavirág életű kísérletek maradtak. Állandóan úton volt valamilyen állás reményében. Vera asszony –férje támogatásával- még ilyen körülmények között is heti-havi rendszerességgel küldte a csomagokat az otthon nyomorgó szüleinek, számos Kállay rokonnak, és jó barátnak (élelmiszerektől a ruhaneműkig), még akkor is, ha az igen szűkös háztartási pénzből, önmaguktól kellett megvonni erre a fedezetet. Minden idegszálával Magyarországon járt, rettegett a szeretteiért, iszonyatos honvágya volt. Férje, az atyai jóbarátok segítségével 1951-ben végre álláshoz jutott, az Európai Állattenyésztők Szövetségének titkára lett, majd 1967-ben osztályvezetői állást nyert a római székhelyű FAO-nál. Mint máltai lovag is szépen emelkedett a ranglétrán, 1969-ben a MMLSZ elnöke, 1978-ban pedig a Szuverén Máltai Lovagrend szentszéki nagykövete lett.

1957-ben nagy lelki megrázkódtatás érte Vera asszonyt. Elvesztette imádott édesanyját, akinek közelségét, betegségében gyógyító szavait, simogatását, az emigrálásuk óta nélkülözte. Szülei az internálásuk után, 1957. áprilisában kézhez vették végre útlevelüket Rómába, de édesanyja 10 nappal az indulás előtt agyvérzésben hirtelen meghalt. Özvegy édesapja kivándorolt hozzájuk, 1981-ben Rómában tért meg a Teremtőjéhez.

Az aggódó édesanya a távolból több mint óvta leveleiben a lányát, hogy nincs önbizalma, nincsenek barátnői, nehezen barátkozik, hogy „vad” lett s nem szeret emberek közzé menni; ezt a természetét az anyai nagyanyjától örökölte, ezért nagyon küzdjön ellene. 1957-ben egy másik csapás is érte, elvesztette Hlatky Endrét, azt az embert, akit még Caprin a bizalmába, „pótapjává” fogadott, s akivel együtt fedezték fel Róma igazi arcát. Vera asszony „Kedves Barátja Lelkemnek” titulálta, az irodalom szeretete kötötte őket egymáshoz. Hlatky Endre is -az édesanyával azonosan- nem egyszer szóvá tette, hogy „fogadott leánya csukott lelkű, túlzottan hideg és kimért”, hogy nagyon megkeményedett. Vásárhelyi Vera az 50-es, 60-as években bizonyára nem egyszer nézett magába, több feljegyzése utal erre. Pl. 1950-ben így vallott magáról: „Megtanultam, hogy az élet túl kemény, semhogy elbánjunk vele, inkább mi törünk meg a csapásai alatt. Én sose támadok, a maximum a passzív rezisztencia ameddig eljutok.” Később, a Fiugge-i útinaplójában (1961): „Egy elveszett gyerek határozatlansága, félelme bujik meg bennem, csak ahol érzem hogy szeretnek, ott vagyok biztos és harmónikus. Talán senki sem merít úgy másokból erőt mint én, megtartom ugyanakkor belső magányom igényét. Gondolkodni, teremteni, élni belsőleg csak a magányban tudok, - de boldog lenni, csak másokon keresztül.” Még szépkorában sem tudta önmagának megmagyarázni, hogy miért olyan önmarcangoló, hogy miért mutatja magát mások előtt a legrosszabb színben. „Más voltam mint a többiek, mintha a bőrömről egy réteg hiányozna. Betegesen érzékeny, szeszélyesen hangulatos, de csak azért, mert erősebben válaszoltam mindenre, mint a többiek. Ez a sehová se tartozás, elkísért egész életemben”. Egy biztos: egész életét sírás és panasz nélkül élte le, „ahogy azt nevelésünk, büszkeségünk, osztályunk hagyománya tőlünk elvárta”, s benne volt a Skorpió jegyében születettek kettőssége: józan kötelességtudat, szívósság, kitartás, ugyanakkor menekülés az élet kiábrándító valósága elől a képzelet világába. Ezzel együtt hitte és tudta, hogy az élet nagy felelősség és csodálatos ajándék, amit nagyon meg kell becsülni. Így élte életét. Elbeszélései mindezeket kiválóan visszatükrözik.

Fiai ahogy cseperedtek, egyre több szabad ideje lett. Majd még több, amikor férje úgy döntött, hogy a családi hagyományok szerint a fiait bennlakásos (svájci) intézetben taníttatja. Anyai szíve azonban sohasem tudta elfogadni, hogy András és Miklós gyermekei, csak az iskolai szünetekben lehetnek ezentúl az ő védőszárnyai alatt.

1951. márciusában nagy boldogság érte, álláshoz jutott az Actio Catholicában, titkárnő lett. Báró altorjai Apor Gábor karolta fel. „Apor egy angyal, ilyen jóságot még én életemben nem láttam. Amit mindnyájunkért tesz, ez fantasztikus, nem riad vissza soha semmi áldozattól, szeret minket, segített rajtunk – mindezt kevés szóval, szívből.” – írja 1951.június 24-én. 25 éven át dolgozott a Katolikus Szemlénél szerkesztőként, Békés Gellért író és teológus, főszerkesztő mellett, és az olasz rádió magyar nyelvű stúdiójában is munkát kapott. A családi gének „dolgoztak benne”, mert egymás után kezdte írni s publikálni elbeszéléseit döntően a Katolikus Szemlében, de írt a Szivárvány, az Új Hungária, az Irodalmi Újság, a Krónika, a Nemzetőr emigráns lapokba is. Elismert írónő lett. 1962-ben Rómában jelent meg a Katolikus Szemle kiadásában a Keserű babér c. novelláskötete, 1974-ben szintén Rómában a Fondor magány novelláskötete (magánkiadásban), 1978-ban az Újváry Griff kiadásában Münchenben a Fogyó holnapok novelláskötete, majd 1988-ban Rómában magánkiadásban a legnagyobb közönségsikert hozó, Skorpió hava c. önéletrajzi írása, a gyermekkoráról. 1978-ban Sík Sándor –irodalmi díjban részesült a Fondor magány novelláskötetéért, különös tekintettel a Bettina c. elbeszélésért. Az 1990-es évek közepén magánkiadásban még két írását jelentette meg: Olvadó jég kezemben az idő. Naplótöredékek olaszországi életünkről. (Róma, 1995), valamint a Csupán az emlék maradandó. Gondolatok Rónay György: A kert című verseskötetének olvasásakor. (Róma, 1996).

Elsődlegesen a Katolikus Szemlében, harmincon felüli számú recenziója jelent meg, Alexander Lénárt, Ferdinándy György, Rónay György, Márai Sándor, Vadnay Zsuzsa, Saáry Éva, Tollas Tibor, stb. műveiről.

Széleskörű levelezést folytatott, a nyugati magyar irodalom legkiválóbbjait barátjának tekinthette (Saáry Éva, Szabó Ferenc, Tollas Tibor, Vadnay Zsuzsa, Tűz Tamás, Csíky Ágnes Mária, Kabdebó Tamás, Vándor Györgyi, Fáy Ferenc, Cs.Szabó László,stb.). Tollas Tibor az 1987. júliusában írt Bújócska Istennel c. versét, Szabó Ferenc költő 1988-ban az Emlék – éden c. versét, Cs.Szabó László 1985-ben az Őszi óda c. versét neki ajánlotta, ahogy ő maga pl. a Szabálytalan négyszög c. novelláját 1975-ben „Csé Lacinak”. Írótársai róla alkotott véleménye közül néhány: Fáy Ferenc szerint (1974) „Vásárhelyi Vera valami különös Istenáldást hordoz magában, írásai a nagy íróasszonyt mutatják, nagy írót apró mozaikokban”; Csíky Ágnes (1979): „…a te sajád zászlód, emblémád, a felolvadás a természetben.”; Kerényi Magda (1988): „…nyelved gazdagságát és árnyalatosságát mindig megbámultam.”; Tűz Tamás (1979): „Az emigráció egyik legjobb, de szerénysége folytán a nagyközönség által kevésbé ismert írónő, írásai a természet és művészet, lélektan, dráma, líra nemes ötvözete, az írásművészet legmagasabb szintjén.”; Saáry Éva (1988): „A nyugati magyar emigráció legkiválóbb prózaírója.” Dedikációk, a hagyatékával szintén a Kállay Gyűjteménybe került könyvtárának néhány kötetéből: Márai Sándor (1971,1973) barátsággal ajánlja köteteit; Illés Endre (1980): „Egy váratlan felfedezés örömével, gyönyörűségével, fájdalmat keltő szépségével, az Elefánttemető írójának, Vásárhelyi Verának.”

A természetjárás, barangolások, az olvasás és írás mellett, a harmadik szenvedélye a festés volt. Első festőleckéjét még gyermekkorában Lőkösházán, Csernovics Erzsébet nagynénjétől kapta. A nagynéni már ekkor felfigyelt a gyermek tehetségére, hogy nem csak látja, de érzi is a színeket. Majd négy évtized múltán fogott legközelebb ecsetet a kezébe, amikor Triznya Mátyás tanítványa lett Rómában. A festő felesége, Szőnyi Zsuzsa, az egyik legjobb barátnője volt Vera asszonynak Rómában. Gyakran összejártak, közös családi programokat szerveztek, Vera asszony és férje rendszeresen részt vettek a nevezetes római Triznya „kocsma” rendezvényein. A Triznya házaspár rendszeresen olvasta Vásárhelyi Vera írásait, s amikor elolvasták A cethal gyomrában c. novellát, a nagy festő úgy találta, hogy „Veruska színekben látja a világot, festenie kell.” Karácsonyi ajándékul egy komplett festődobozzal ajándékozták meg, majd gyakorlatilag a Maestro haláláig (1991) Vera asszony rendszeres festőleckéket kapott tőle. Vásárhelyi Vera szép akvarelleket hagyott maga után.

Férjét imádattal szerető feleség volt, aki bizony sokszor, erején felül segítette, támogatta az érvényesülését. Saját kedvteléseit (írás, festés) is félretéve, kongresszusról-kongresszusra kísérte őt, szervezte a kongresszusi asszonyprogramokat. Kállay Kristóf nagyköveti kinevezését követően, a római diplomáciai élet sűrűjében is keményen helytállt, noha a hivatalos ebédek s vacsorák hetente-kéthetente követték egymást. Ő maga valójában nem kedvelte ezeket a „zajos” fogadásokat („papagájkalitkában” érezte magát), de férje tisztsége nem egyszer megkövetelte tőle a háziasszonyi teendők ellátását is. Beutazták Európát, a látott csodálatos tájak, az ottani emberek, mind visszaköszönnek elbeszéléseiben, vagy fennmaradtak a még kiadatlan útinaplóiban.

1969-ben Vásárhelyi Verát felvették a Szuverén Máltai Lovagrendbe. Mint máltai dáma, maximálisan igyekezett teljesíteni a vállalt kötelezettségeit. Ez a feladatkör közel állt hozzá, mert a szegények, elesettek segítése, támogatása már gyermekkorától szívügye volt. 1981-ben a Rend emlékéremmel tüntette ki, az 1980. novemberi dél- olaszországi földrengést követő karitatív munkájáért. Férjével együtt szélesre tárták házuk ajtaját a Rómába vetődő magyarok előtt, legendássá vált Vera asszony kedves háziasszonyi vendéglátása saját otthonukban, és a római Szent István Házban. Hosszan lehetne írni az 1956-os menekültek körül végzett munkájukról is, amikor a már Rómában élő magyarok, egy emberként segítették az éhező, pénznélküli menekült honfitársaikat.

Időközben fiai kirepültek a családi fészekből, mindkettő családot alapított. András fiától Katalin, Krisztina és Kristóf, Miklós fiától András és Heléne unokája született, s ahogy minden nagymamának, Vera asszonynak is ők lettek a legfontosabbak, akikre mindig tudott időt szakítani. (Az unokák Svájcban, Németországban és Olaszországban élnek, világpolgárok, kevés magyar érzelmi kötődéssel.)

H a z a t é r é s

1990-ben lépett először 45 év múltán ismét magyar földre. Férje döntését inkább tudomásul véve, 1995-ben véglegesen visszatelepedtek. Valószínűen a hazatelepülés okozta lelki trauma nyomán, 1994-ben még Rómában súlyos szívinfarktusa volt. Személyi igazolványuk tanúsága szerint, az ősi Kállay település, Kállósemjén polgárai voltak halálukig. „Magammal hoztam emlékeimet, de azt nem sejtettem, hogy mennyire fog hiányozni a reggeli – esti harangszó az Aventino számos templomából, milyen szomorú hónapokig napfény nélkül élni, látni, mint lett idegen szinte felismerhetetlen a régen elhagyott, de mindig visszavágyott „haza” s az „élned – halnod kell” – ből már csak a „halnod” szó ismerős. Az „élned kell” felismerhetetlen lett. Idegen. Újra meg kellett tanulni valahogy élni egy idegenné vált országban.” – írja naplójában. Élete utolsó 5 évében súlyos beteg volt, pesti lakásukat igen ritkán hagyta el, a nyarakat a jó levegőjű hegyi panziókban, főleg svájci unokáival töltötte, vagy az itthoni erdős tájak szállodáiban. Férje 2000-ben nagy Kállay világtalálkozót szervezett Nyíregyházán, amin Vera asszony is részt kívánt volna venni. Előbb Lillafüreden, majd Nyírkátán, egy reprezentatív vadászházban tartózkodott s várta a nagy napot. A rendezvény előtt 3 nappal rosszul lett, azonnal a pesti klinikára vitték, ahol 2000. augusztus 27-én megtért Teremtőjéhez. Férje 2006. április 26-án követte őt, mindketten a kállósemjéni családi kriptában nyugszanak.

„Én az életem minden egyes napján magamat csak magyarnak éreztem. Ezért szeretném, ha gyermekeink, menyeink, unokáink sem felejtenék el, hogy ők is magyarnak születtek. Ez dicsőséget, illetve a tény, hogy ők valamennyien Kállayak, kötelességet is jelent.” (Vásárhelyi Vera végrendeletéből.)

Elérhetőség

Kállay Gyűjtemény

4400 Nyíregyháza
Széchenyi u. 1. II/8.


Telefonszám:

+36 42-310-566

 

E-mail cím:

This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

 

Facebook:

 

Nyitva tartás:

Hétfőtől - csütörtökig:

8-16 óráig

Pénteken:

8-14 óráig